A konvoj csöndben haladt előre a végtelennek tűnő sivatagban. A páncélosok iszonyú port vertek fel, ami szinte lehetetlenné tette a látást. Dél körül járhatott az idő, a tűző nap sugarai pedig könyörtelenül sütöttek mindent és mindenkit. Ilyen körülmények között kellett Kauron hadnagynak és csapatainak megvédeni a drága járműveket.

Egyikük sem tudta, hogy mitől kellene megvédelmezniük ezeket a sebezhetetlennek tűnő tankokat, sem pedig azt, hogy merre tartanak egész pontosan. A hadnagy épp a LE-37-es jelzésű járműnél járt, ami emlékezete szerint a harmadik lehetett a konvojban, amikor mozgásra lett figyelmes a porban. Azonnal fegyveréhez nyúlt, és intett a pár lépéssel mögötte lévő szakaszának, hogy legyenek készenlétben. Pár lépést tett előre. Rengeteg apró alakot látott, ahogyan fel s alá futkároznak. Leemelte lézerkarabélyát a válláról, és megeresztett egy sorozatot, remélve hogy az majd elijeszti a lényeket. Pár pillanatig a páncélosok monoton robogásán kívül semmit sem lehetett hallani. Ekkor Kauron hallotta, amint a jármű túloldaláról szólítják. Egy pillanatra elfordította a fejét, de szeme sarkából ismét mozgást látott. Egy tucat zöld szörnyecske szaladt az irányába. Annak ellenére, hogy csupán a térdéig értek, és tüskés botokon és szögesdróton kívül semmivel nem voltak felszerelve nagyon elszántnak tűntek. A hadnagy pár pontos lövéssel a pokolra küldte a különös apróságokat. Épp tárat cserélt volna, amikor lézerlövések hangjára lett figyelmes. Karabélyok, és nagy meglepetésére, lézerágyúkéra. Valószínűleg a kis zöld valamiket lövik, de vajon a tankok miért lőnek ágyúikkal. Épp ezen gondolkodott, amikor hatalmas zaj ütötte meg a fülét, majd az acél sikítását lehetett hallani, amint acéllal találkozott. A mellette álló tank zavartalanul haladt előre, egészen három métert az előtte álló jármű hátába. Újabb ütközéseket lehetett hallani, majd láncfűrészek hangját. A por kezdett felszállni. A hadnagy kicsit előrébb szaladt, hátrahagyva osztagát, hogy szemügyre vegye mi történt. A konvojt vezető tank elülső páncélja romokban hevert, és mintha valami kiállt volna belőle. Az a valami pedig úgy nézett ki, mint egy kar. A por maradékát is elvitte a szél, és egy hatalmas lény formája bontakozott ki. A szörny testét különböző láncfűrészek, pengék és hasonló kiegészítők tarkították. Nyilvánvalóan ezeket utólag adták hozzá, és ennek a szörny, úgy tűnt, nem örült túlságosan. A lény hátán egy különös gép volt, amelyből két hidraulikus kar állt ki. Ezek a karok a konvoj élén álló jármű lövegtornyába martak, könyörtelenül szétszabdalva azt. A hadnagy mintha egy pillanatra azt látta volna, amint valaki leugrik a szörny hátáról. Aztán több tíz mázsa nehezedett rá, és gerince elroppant…

 Daggkrakkared tökéletesen landolt. Nem számított arra, hogy valami majd felfogja az esését, de a flancos öltözékű humi épp jó helyen volt jó időben. A kalapja alapján fontosnak tűnt. Egy pillanatig nézte, hátha észrevesz valami olyan jelzést, amit már látott valahol. Hosszú másodpercekig próbálkozott, sikertelenül, majd megunta. Mellette a humi taliga amit ügyesen megállított háziállata próbált megmozdulni. A gyötrődő motorok hangja felidegesítette Daggkrakkaredet. Energiakarmával széttépte a jármű oldalát, majd a lemezek alatt található színes kábeleket is. A gépezet elhallgatott – remélhetőleg végleg. A gigászi termetű ork ekkor felmászott a tetejére, és onnan szemlélte a csatát. A humik taligái romokban hevertek, a katonák akik körülöttük járőröztek pedig szinte mind halottak voltak. A főnök tisztán látta amint Thrugrukk lángböffentőjével szabályosan lepörkölte az egyik szerencsétlen arcát.  Elégedetten bólintott. Óriásai bőszen taposták a porba a menekülni próbálókat, a takonypócok pedig elmetszették a földön fekvők torkát. Az ’alhatatlanok ellenség nélkül maradtak ismét. A főnök pár parancsot vakkantott, mire Skaragak, állatkája karmaival a tankba mart, és vonszolni kezdte azt…

 Kauron szemei ismét kinyíltak. Próbált megmozdulni de nem ment. Minden lélegzetvétel fájdalmas volt. Látta, amint a páncélos szörnyetegek elhúzzák a tankokat. Azokat a tankokat amiket meg kellett volnia védenie. Ekkor a háta mögül egy lánckard jellegzetes hangját hallotta. Valamik vagy valakik megragadták a vállát, és hátára fordították. Iszonyú fájdalom járta át a testét. Egy zöld szörnyecske a mellkasára állt. Két kézzel egy lánckardot fogott. Nem akármilyen lánckardot. A fogak mindegyike mesterien volt megmunkálva. A fájdalomtól már alig látott, de még így is hiba nélkül le tudta írni a kardot, az összes díszítését. Az ő díszkardja volt, amit egykori mentorától kapott. A lény a feje fölé emelte a kardot, és majdnem eldőlt. Remegve, de megtartotta a fegyvert. Egy pillanatig a hadnagy szemébe nézett, majd elüvöltötte magát, és a humi ágyékába állította flancos kis bökőjét.